A szanitergyártás története szorosan összefonódik az emberi higiénia fejlődésével. Már az ókori civilizációkban megjelentek az első kezdetleges fürdők és csatornarendszerek. A sumérok, majd a babiloniak és asszírok egyszerű csatornákat építettek, amelyek a házakból elvezették a szennyvizet. Az ókori Egyiptomban a gazdagabb háztartásokban kőből és kerámiából készült edények szolgáltak a tisztálkodásra. A görögök és különösen a rómaiak fejlesztették tovább a fürdőkultúrát, amely szinte közösségi intézményként működött.

A rómaiak híres vízvezetékeket és fürdőházakat építettek, ahol mozaikkal díszített medencék, ülőhelyek és márvány mosdók is helyet kaptak. A római latrinák közösségi helyiségek voltak, kőből és márványból kialakítva, amelyek alatt folyamatosan áramló víz vezette el a szennyeződést. Ez a megoldás rendkívül fejlettnek számított, és alapot adott a későbbi szaniterkultúrához.

A Nyugat-Római Birodalom bukása után azonban sok technológiai tudás elveszett. A középkorban Európában a higiénia háttérbe szorult, és a korábbi csatornarendszerek többsége tönkrement vagy feledésbe merült. A középkori várakban és városokban gyakran emésztőgödröket vagy várfali nyílásokat alkalmaztak a szennyvíz elvezetésére. A fa- vagy kőülőkék a legegyszerűbb formában pótolták a római latrinákat. A mosdás sokszor csak alkalmi jellegű volt, inkább rituális, mint mindennapi gyakorlat.

A kolostorok azonban kivételt jelentettek, mivel a szerzetesek számára előírás volt a rendszeres tisztálkodás, így ott fejlettebb vízellátó rendszerek alakultak ki. Az iszlám világban ugyanakkor a higiénia kiemelt szerepet kapott, ezért a fürdőkultúra és a vízvezetékek fejlesztése folyamatos maradt. Az arab fürdők, a hammámok, kőből és kerámiából készült szaniterekkel rendelkeztek, és nagy hatással voltak a dél-európai kultúrára is.

A 14. században Európában a pestisjárványok felhívták a figyelmet a higiénia fontosságára, bár ekkor még kevés technikai újítás született. A 15. századtól kezdve a városok ismét nagyobb figyelmet fordítottak a szennyvíz elvezetésére. Ekkoriban a kő- és kerámiaedények, mosdótálak, valamint az egyszerű ülőhelyek váltak elterjedtté.

Az itáliai reneszánsz idején a gazdag palotákban díszes mosdótálak, márványból vagy majolikából készült szaniterek jelentek meg. A 16–17. században a kézművesek fokozatosan fejlesztették a kerámiaégetés technikáját, amely a modern szanitergyártás alapját teremtette meg. A korszak végére a kerámiából készült mosdó- és fürdőedények már széles körben elérhetővé váltak a tehetősebb rétegek számára.

Összességében a szanitergyártás a 17. századig hosszú fejlődési utat járt be: az ókori pompás római fürdőktől a középkori egyszerű latrinákon át a reneszánsz díszes mosdókig. A technikai tudás hullámzóan fejlődött, de a kerámia és kő szaniterek használata már ekkor biztos alapot jelentett a későbbi ipari gyártás számára.